Nehéz Ferenc: Roráté

Nehéz Ferenc: Roráté 

A Duna-parti kicsi ház még csendes, apám alszik, de te már kibújsz az ágyból, anyám. Úgysem aludtál egész éjjel, mert téged arra rendelt a sors, hogy ébren is álmodjál. Ébren, rólam, elveszett fiadról.

A gyufát keresed, mert még setét van. Meggyújtod a petróleumlámpát. A sápadt fény a rózsafüzéren csillan meg először, amely ott fekszik a kicsi almáriumon. Fagyöngyökből van a rózsafüzér, fekete, mint az ég odakünn, mégis csillan. Mert én vettem neked a dunamocsi búcsúban, Szentháromság vasárnapján.

És elindulsz, anyám. Kiosonsz csendben a házból, sántikálva, mert a lábad törött. Térdben törött, mivelhogy a mocsi Mária elé egy alkalommal olyan hirtelen rogytál le, hogy az oltárköveknek nem volt idejük arra, hogy selyempárnákká váljanak. És ez is miattam történt, bujdosó fiad miatt, akinek az érdekében lassúnak vélted a leghirtelenebb imát is. Osonsz, anyám, sántikálsz a kiskerten át, amelyben régen elhullatták már sziromkönnyeiket a virágok. És csörög kezedben a rózsafüzér – nem is csörög, hanem cseng, csilingel, mint a harangszó, amely rorátéra hívott.

Rorátéra mégy, anyám, hajnali misére. Látom, ahogy kopott, fekete fejkeszkenőd alól odaver tekinteted a templomkeresztre, amelyen először szokott megvillanni a hajnal. Süttő felől szokott jönni a fény, a Dunán túlról, a hegyek mögül, s hogyan, hogyan nem, pontosan a kereszt fémjén villan meg először. Ezt is tőled tudom, anyám, te mutattad meg nekem ezt a kereszten jelentkező hajnali fényt, akkor régen, mikor először vezettél el a hajnali misére. Anyám, azt az első hajnali misét sírom ma vissza.

Emlékszel-e? Bizonyosan. Ahogy most ott mégy, sántikálsz, öregen, a drága Duna-parton, fel a Böszörményi közön, ahogy cseng-csilingel kezedben a fagyöngy-rózsafüzér, s ahogy tartasz-iparkodsz a templom felé, a hajnali üzenettől villogó kereszt irányába – tudom, te is az én első rorátémra gondolsz.

Hó esett akkor már, s a kisködmönt adtad rám, amelyet a madari vásáron vettél. Nadrágból is a testhezálló, bársony csizmanadrágomat viseltem, s emlékszem, a mosolygásod közben is könnybe lábadt a szemed, amikor a csizmanadrág ellenére a foltos bakancsomba zöttyentetted belé a lábamat. A csizma vételét ugyanis a következő vásárra irányoztad elő, amikorra apám – halász lévén – kifogja majd az öreg harcsát a Dunából. A „következő” bátorkeszi vásár régen elmúlt, s az öreg harcsa csak nem akaródzott apám hálójába kerülni, ennélfogva történt, hogy a csizmanadrág mellé a bakancsaimat kellett felhúznom, így indulunk el a rorátéra.

Nem volt baj az úton. A csizmanadrág olyan mélyen torkollott belé a bakancsomba, hogy fittyet hányhattam a hóra, amely pedig jó vastagon feküdt az úton. Hamarosan ott voltunk a templom közelében, s ekkor mutattad meg nekem a keresztet, amelyen ott ragyogott a hajnal.

Ezt ne feledd el, kisfiam – mondtad.

A keresztet? – toppantam meg.

Azt, de a hajnalt se, amék a kereszten villog!

A kereszt a bánat – mondtam okosan –, a hajnal pedig az öröm.

Ezt hogyan érted? – néztél rám.

Úgy – feleltem kicsi gondolkodás után –, hogy a keresztre verték Krisztus Urunkat.

Ez csakugyan nagy bánat vót. És a hajnal vajon miért öröm?

Erre aztán nem tudtam felelni.

Elmosolyítottad magadat, s felpillantottál a torony tetején sugárzó keresztre.

A kereszt meg a hajnal egyszerre születtek, kisfiam. Ezért szeretik egymást.

A kereszt a hajnalt várja, s a hajnal õt csókolja meg elõször.

Nem értettelek. Kérdezni akartam valamit. De a templomban kigyulladtak a gyertyák, Vilmos Mihály mester úr felbúgatta az orgonát, a kóruson Kukola Lajos meg a többi legények rázendítettek arra, hogy: „Harmatozzatok, égi magosok…” Megragadtad a kezemet, s behúztál a zengő, fényes templomba.

Nem értettelek akkor, régen, anyám. Most már értelek. S azt izenem neked, rorátéra indultodban, fagyöngy-rózsafüzéredet csilingeltetvén, miközben ott sántikálsz az édes, drága, bús Duna-mentén, azt izenem innét a messzeségből: imádkozzál értem, anyám, hogy a keresztemmel együtt szülessék meg a hajnalom is…