Az igazi ünnepek lényegüket tekintve a Léttel vannak kapcsolatban, és egyáltalán azért ünnepek, mert a Lét örökkévalóságát, megsemmisíthetetlenségét emelik érthető szintre. Hogy még világosabb (vagy éppen zavarosabb) legyen ez a kijelentés, szükséges egy kis magyarázat. Az általunk megtapasztalható életben minden változik: születik, él, gyarapszik, aztán elmúlik. Él és gyarapszik, mások életét, erejét felhasználva, magához véve, önmagába beépítve, aztán elmúlik, úgy, hogy ő maga is, a szó szoros és igazi értelmében, valamilyen formában tápláléka lesz a többi élőnek. És ha az idő és tér síkján próbáljuk ezt végig követni, gondolatban beláthatatlan kozmikus távolságokat futhatunk be, ahol megszámlálhatatlan egyedi létezővel találjuk szembe magunkat, amelyek valamikor mind születtek, éltek, gyarapodtak, aztán kimúltak, de belőlük születtek és éltek mások, életükben és halálukban is gyarapítva a világ többi létezőjét. A megszámlálhatatlan egyedi, meg nem ismételhető valóság egyetlen közös összekapcsolója a Létezés, vagyis a Lét maga. Mert ha valamikor a születés-elhalás végeláthatatlan folyamata meg is szűnik, akkor sem tud megszűnni az a tény, hogy ezek az egyedi létezők, kövek, cseppek, csillagok, állatok, emberek valamikor is voltak, és bár fizikai valóságuk már nem megragadható, valamikori létüknél fogva, megváltozott formában és megváltozott módon ugyan, már nemcsak voltak, hanem megsemmisíthetetlenül léteznek. Ez a létezés már nem a tudatos emlékezés kérdése: „nem halt meg akire még emlékeznek”, hanem a Létben való részesedés törvénye, ami a megsemmisíthetetlen örök Jelent, a Létet magát jelenti. Az égő csipkebokorból szóló Úr is ilyen formán mutatkozik be Mózesnek: vagyok, aki vagyok, vagyis aki örökké van.
Paradicsomi, boldog állapot tudni a meg-nem-semmisülésről, és a változások: születés, élet, elhalás ellenére is e szerint is élni.
Meggyőződésem, hogy a paradicsomi körülmények maradtak a bűn után is. Teremte a föld továbbra is a jó gyümölcsöket, amelyeket magunkhoz veszünk, élvezettel elfogyasztunk. Bennünk hal el, és rajtunk keresztül új formában létezik tovább, amit elfogyasztunk, mígnem mi magunk is táplálékká leszünk. Csak éppen bennünk változott meg valami: elhomályosult, hihetetlenné, megfoghatatlanná vált az örök, megsemmisíthetetlen Lét tudata, és helyette felerősödött a változásokban történő, minket is érintő megsemmisülés rémsége. Kifelé rezignált beletörődés, befelé állandó lázadás, és frusztráló tehetetlenség lett a tényhez való sokszori viszonyulásunk. Az még elfogadható volt, hogy az állatot, a föld gyümölcseit el kell fogyasztanunk, ha élni akarunk, de hogy mi is erre a sorsra jutunk, azért, hogy mások is éljenek, az már gyötrelmes. A valódi önmagából, azaz a paradicsomból kifordult ember képessé vált a (testvér)gyilkosságra, a hatalom hajszolására, a megszerzett tudás eltérítésére, a megszerzett ismeretekkel való visszaélésre, annak ellenére, hogy mindig is akadtak emberek, akik felismerték ezt a veszélyes tévutat. Intelmeikből azonban hatalmi erővel csakhamar vallási rendszereket gyártottunk. Azt a látszatot keltettük, hogy minden a legnagyobb rendben van, megadjuk Istennek vagy az isteneknek amit nekik szántunk, közben biztos, ami biztos alapon folytatjuk önmagunk vélt bebiztosítását, a változások törvényszerűségével, a megsemmisülésként érzékelt elmúlással szemben. Hogy ennek érdekében könyörtelennek és kegyetlennek kellett lenni, már nem nagyon izgatott, csak az, hogy legalább magunknak orozhassuk el a tőlünk megtagadottnak vélt örökkévalóságot. Ha már így is, úgy is veszni kell, addig is biztosítsuk magunknak azt a földi hatalmat, befolyást, jólétet, ami ideig-óráig feledteti velünk a legváratlanabb pillanatokban kajánul ránk köszönő megsemmisülést. Fél a kisemmizett földönfutó kiszolgáltatott, és retteg a hatalmas is. A csecsemő Jézussal szemben rettegett annak idején Heródes, és félt Pilátus is, akinek saját szavai szerint hatalma volt Jézus élete és halála felett. Rettegtek azonban a farizeusok, a papok, a nép vénei, hogy ha már a templomból sem marad kő kövön, akkor az állandóan Istennel fenyegetőző tanrendszerükről is hamar kiderülhet, mennyire a zsarolás eszköze volt, a szabadító örömhír helyett. Ekkor már nemcsak saját életük megsemmisülésétől tartottak, amit könnyű volt leplezni a fedhetetleneknek járó túlvilág kiérdemlésével, és ők fedhetetlennek tartották magukat, mert nyilvánosan nagyokat imádkoztak, adót fizettek, és a rituális böjtöket is hiánytalanul megtartották, legalább is a számonkérhetőség szintjén, hanem féltek attól is, hogy utolsó szilárd alapokon álló mentsváruk, vallási tanrendszerük Jézus jelenlétében szabályosan kiporlad alóluk. Cselekedniük kellett. És cselekedtek. Saját megsemmisülésüket akarták megakadályozni, és magukról rántottak le minden eddig leplező, kápráztató cafrangot. Kiderült, a megsemmisüléssel szemben nem is kellett volna önhatalmúlag semmivel sem kárpótolniuk magukat, és kiderült az is szándékaik lemezítelenedésében, hogy mennyire nevetséges volt minden eddigi hatalmaskodó tekintélyük.
Jézus Krisztusban megnyilvánult tehát a hatalmasságok számára is a Lét megsemmisíthetetlensége. Hogy ezt ők abban a pillanatban nem ünnepként értékelték, az több mint bizonyos. De, hogy ünnep ez mindenkinek, még nekik is, az isteni kinyilatkoztatás. Ünneppé lesz, amikor belső, személyes viszonyulásuk meg tud változni.
A hatalmasságok stratégiája volt, hogy Jézust is besorolják a köztörvényes bűnözők közé. Ítéletük igazságosságát akarták érzékeltetni, hogy gyakorlatilag ő is csak egy a gyilkosok és rablók közül, mert a népet sodorja veszélybe azzal, hogy a megszabott rendszer fölé emelkedik. A két bűnöző esetét is felgyorsították, így mihamarabb szabadultak tőlük is, mint kellemetlen kihívástól, és egy füst alatt rendezik Jézus ügyével, akivel szemben már elfogyott minden tekintély, maradt a kivégzés rövidre zárt érvelése. Jézust a kereszten mindkét bűnöző megszólítja. Az egyik, régi szokása szerint piszkálódó nyegleséggel, aki Jézusban a bűntársat látja: „szabadítsd meg magadat és minket is”, azaz szökjünk meg együtt. A másikban viszont már a lényeges dráma lejátszódott: számára Jézus már nem bűntárs, hanem ártatlan, mégis szenvedőtárs, és ezt elviselni, megélni csak úgy lehet, ha egyáltalán létezik valami örök, megsemmisíthetetlen valóság. „Emlékezzél meg rólam, ha országodba érkezel” – hangzott az önfeladó könyörgés. Jézus válaszában: a megsemmisíthetetlen Lét örök jelene mutatkozik meg: „még ma velem leszel a paradicsomban”.
Ebben a gonosztevőben, közismertebb nevén jobb latorban, a belső személyes viszonyulás megváltozott. Ő a halála előtt felismerte a mindenkinek szánt megsemmisíthetetlen Lét valóságát. Lehet, hogy ez volt egyetlen földi ünnepe.
A köztörvényes bűnözőt a hatalmaskodó konjunktúralovagtól általában csak a társadalmi pozíció és a feléjük irányuló érdekhálózat különbözteti meg. Összeköti viszont a megsemmisíthetetlen Léthez való belső viszonyulás, amellyel azt nem veszik komolyan, vagy csak látszatból fogadják el. Ez a viszonyulás azonban változhat, és nagy valószínűséggel ez az élet legintimebb pillanata. E viszonyulásváltozást nem zárhatjuk ki senki életéből. Erről gyakran csak ő maga tud s a Jóisten. Szűk körű ünnep, de valóságos!
Jézust tanításával és életpéldájával együtt meg akarták semmisíteni. Kivégzéssel már rengeteg mozgalmat állítottak le a történelem szánalmas korszakaiban. Az ügyeskedő hatalmaskodók azonban két dologgal nem számoltak: egyrészt azzal, hogy Jézus nem mozgalmat indított, mondjuk egy társadalmi rend megreformálására, hanem az örök megsemmisíthetetlen Lét valóságát élte az emberek, a tanítványok, az apostolok szeme láttára, érzékeny lelkük táplálására. Másrészt viszont nem számoltak azzal sem, – mert tudatlanságukban nem is számolhattak – hogy amit Jézus tesz, tanít, él, az nem különcködés, reformprófétaság, hanem a megsemmisíthetetlen Lét maga, amit a halállal sem lehet elnémítani. Ez megmutatkozik a halál után is. Ezt tapasztalták meg a tanítványok, a feltámadt Jézusban. A nagypolitika és vallás palástjában működő pokoli gépezet látszatra bedarálta Jézust, de maguk a tanítványok is csak lassan, késedelmes szívvel ismerték fel, hogy Őt megsemmisíteni nem tudták. Ugyanazzal a Jézussal találkoztak számtalanszor, csodálatos módon. Ezen találkozásokon keresztül értették meg a korábbi tanítást, hogy a búzaszemnek el kell halnia, és akkor hoz bő termést. Különben egymaga marad. És az a falat kenyér, az a kehely bor, ami az utolsó rituális vacsorán olyan jellegzetes hagyatékként, valódi önmagaként hagyott rájuk, már nemcsak emlékeztette őket erre az elhalásra, hanem erőt is adott nekik: erőt az elmúláshoz, bátorságot az ismeretlen tovább létezéshez. Sem búza-, sem szőlőszem, de egyetlen táplálék sem semmisül meg, csak Létében átváltozik. Minden tovább létezik: tovább él a Táplálék a Gondolatban, a Gondolat a belső viszonyulás helyreállásában, a megsemmisíthetetlen Lét felismerésében.
Évezredek szokásává vált, hogy az ünnepeken külön hangsúlyt kap az étkezés. Egyszerűen kifejezve, amikor ünnep van: eszünk. Evéssel üljük az ünnepet, akkor is, ha az ünnepi étel csak egy darab száraz kenyérhéj vagy dermedt puliszka lehet. Olyan szokás, amin változtatni nem lehet. Nem is kell. Jézus mutatta meg, mutatta be legérthetőbben az étkezés és áldozat szétválaszthatatlan összetartozását. De ez az áldozat-folyamat sem a halállal fejeződik be, – akkor nem is volna áldozat, hanem csak elkeserítő tragédia – hanem a megsemmisíthetetlen Lét felragyogásával. Ez az Ünnep lényege, ez az Ünnep maga.
Az ünnepeken tehát eszünk, de jó lenne eljutni arra a szintre, hogy minden falatunk, gazdag vagy szegény, hétköznapi vagy ünnepnapi, igazi Ünnep legyen: a megsemmisíthetetlen Lét felragyogása.
Elekes András