Papi évfolyamtárs találkozóra került sor a csíkszeredai Szent Ágoston plébánián július 28.-30. között. Szép és felemelő érzés volt felidézni a megtett életút élményeit, örömeit és keresztjeit. Hálaadó szentmisénkben dr. Nagy László évfolyamtársunk hozzánk intézett gondolatait Jézus búcsúbeszédéből vett szavaira építette:
„Nem mondalak titeket többé szolgáknak… Barátaimnak mondtalak titeket.” (Jn 15,15)
„Harmincegy évvel ezelőtt leborultunk a székesegyház kövezetére, és kimondtuk életünk legfontosabb igenjét Krisztusnak. Akkor még nem tudhattuk, milyen utakra vezet bennünket az Úr, milyen örömök, keresztek és kegyelmek várnak ránk. Azóta számtalan keresztelés, gyóntatás, esküvő, betegáldás, temetés és megszámlálhatatlan emberi találkozás formálta papi életünket. Ma nem csupán emlékezni jöttünk össze, hanem hálát adni azért a kegyelemért, amely mindvégig hordozott bennünket.
A papi hivatás egy találkozással kezdődött. XVI. Benedek pápa tanítja, hogy a kereszténység nem egy eszmével vagy erkölcsi rendszerrel kezdődik, hanem egy eseménnyel: Jézus Krisztussal való személyes találkozással. Ez igaz a papi hivatásra is. Nem egy foglalkozást választottunk, hanem válaszoltunk annak a Krisztusnak a hívására, aki nevünkön szólított: „Jöjj, kövess engem!”
Ezért a papság elsősorban nem feladat, hanem kapcsolat. Nem programok, adminisztráció vagy szervezés teszi hitelessé szolgálatunkat, hanem Krisztussal való élő barátságunk. Ha ez a kapcsolat eleven marad, akkor a legnehezebb szolgálat is gyümölcsözővé válik. Ha azonban elhalványul, könnyen előfordulhat, hogy a papi élet puszta kötelességek sorozatává válik.
Bernard Lonergan arra emlékeztet, hogy az ember igazi beteljesedése Isten szeretetének megtapasztalásában valósul meg. Nem mi választottuk először Istent; Ő választott ki bennünket. Hivatásunk a megelőző kegyelem ajándéka. A papi élet pedig folyamatos önátadás: önmagunk őszinte odaajándékozása Krisztusnak és a ránk bízott embereknek.
A találkozás teológiájának legmélyebb alapja maga a Szentháromság. Isten örök szeretetközösség, aki a megtestesülésben belépett emberi történelmünkbe. Jézus Krisztus vállalta a találkozás kockázatát: láthatóvá, érinthetővé és sebezhetővé lett. Az evangéliumok valójában találkozások történetei. Jézus minden emberben nem problémát, hanem személyt látott; nem bűnöst, hanem megváltásra váró gyermeket.
Martin Buber szavaival: „Minden valódi élet találkozás.” Krisztus mindenkit „Te”-ként szólított meg, és ugyanerre hív bennünket is. A papi szolgálat lényege, hogy meglássuk azt, akit mások nem vesznek észre, meghalljuk azt, akit mások elhallgattatnak, és időt adjunk annak, akire senkinek sincs ideje. (kép.0044)
Ha visszatekintünk az elmúlt harmincegy évre, nem elsősorban az épületek, programok vagy tisztségek jutnak eszünkbe, hanem az emberek arca. Azoké, akiket megkereszteltünk, akik előtt kimondtuk a feloldozás szavait, akiknek kezét összekötöttük az oltár előtt, akiket elkísértünk életük utolsó óráiban. Ezek a találkozások jelentik papi életünk igazi történetét.
Mindezek középpontjában az Eucharisztia áll. Minden szentmisében Krisztus önmagát ajándékozza nekünk, és elővételezi azt a végső mennyei lakomát, ahol egykor színről színre találkozunk vele. Az oltárnál a múlt, a jelen és az örökkévalóság találkozik.
A találkozás azonban nemcsak a hívekkel való kapcsolatot jelenti, hanem egymás felé is szól. A papság olykor magányos hivatás. Ezért különös ajándék, amikor paptestvérként újra együtt lehetünk. A II. Vatikáni Zsinat tanítja, hogy egyetlen presbitériumot alkotunk. Nem magányos munkások vagyunk, hanem testvérek ugyanabban a küldetésben.
Henri Nouwen szerint a gyógyító ember nem az, akinek nincsenek sebei, hanem az, aki sebein keresztül is képes szeretni. Mi sem tökéletes papokként állunk ma egymás mellett. Mindannyian hordozunk kudarcokat, csalódásokat és kereszteket. Mégis ezek a sebek tehetnek bennünket irgalmasabbá, alázatosabbá és hitelesebbé.
Ezért ma ne csupán a múltért adjunk hálát, hanem kérjük a megújulás kegyelmét is. Kérjük, hogy Krisztus élessze fel bennünk az első hívás örömét. Amikor kezünkbe vesszük a kenyeret és a kelyhet, ne engedjük, hogy a szent titok rutinná váljon. Amikor híveinkre tekintünk, ne feladatokat lássunk bennük, hanem az Isten képmását hordozó embert.
A papi élet végső célja nem a siker, hanem a hűség. Nem az, hogy minden tervünk megvalósuljon, hanem hogy Krisztushoz tartozzunk. Minden földi találkozás a végső találkozás felé vezet, amikor már nem homályosan, hanem színről színre látjuk az Urat. Addig pedig maradjunk egymás számára testvérek, útitársak és Krisztus jelenlétének hiteles tanúi. Adjunk hálát a harmincegy év kegyelmeiért, egymásért, mindazokért az emberekért, akikkel szolgálatunk során találkozhattunk, és mindenekelőtt Krisztusért, aki meghívott bennünket, barátainak nevezett, és mindmáig hűségesen velünk jár.”
Hála és köszönet a kedves híveknek a közös imáért és a meglepetésekért, a jó Isten áldása kísérjen mindannyiunkat életutunkon!
hálás köszönettel
Bálint Emil