Hangulat és Lényeg
Még neki sem fogtam „gondolatom” leírásának, máris magyarázkodással kell kezdenem. Olyannak ismerem magam, akinek sokat jelent a hangulat. Hangulata van mindennek, olvasásnak, zenének, a képnek, tanulásnak, kemény, kétkezi munkának, külön a nappali és külön az éjszakai vezetésnek, az évszakoknak, a csillagok állásának, hangulata van a templomnak és hangulata a temetőnek, és miért ne, hangulata van minden ünnepnek is lett légyen az vallási vagy bármilyen civil ünnep. Legyünk azonban következetesek a hangulattal kapcsolatban. Az, hogy bennem mihez milyen hangulat kapcsolódik, nagyban függ a pillanatnyi lelkiállapotomtól, azaz a személyes pillanatnyi hangulatomtól is. Tehát nekem is van hangulatom, és sajnos vagy nem sajnos, nem mindig ugyanaz. Gyakran változhat, befolyásolhatja a napsütés, a köd, de az egészség változásának enyhe fuvallata is. Egyéni hangulatomat nagyban befolyásolja az is, hogy a dolgok, a minden, beleértve az ünnepeket is, adott esetben nem idézik azt a hangulatot, amit elvárnék azoktól. Így leszek a hangulatra fogékony emberből hangulatember.
Példaként hadd említsem a különböző hangulatú emberek, akár hangulatemberek találkozását.
Száraz, hosszú ősz volt, csapadéknak semmi nyoma. A gazdák az őszi vetést féltették – joggal – mások pedig a kutak, víztározók hozamának apadásától tartottak – szintén joggal. Már rég benne jártunk a decemberben, s rorátéról hazajövet a zúzmarával összegyúrt fagyos port kellett levernünk a lábunkról a puha hó helyett. A mindennapi szóbeszédben pedig egyre gyakrabban fanyalogtunk azon, hogy ismét fekete karácsonyunk lesz, pedig be szép lenne, úgy, mint régen…. Aztán a karácsony előtti napokban csapadékosra váltott az idő, s a Szenteste előtti nap hajnalára hatalmas hótakaró „örvendeztetett” meg. Hogy azon a hajnalon miket mondtam, miközben járatba indulás előtt a havat lapátoltam, hogy beindíthassam az autóbuszt, szerencsére csak a Jóisten hallotta. A nagy hóban külön művészet volt minden elindulás, és izzadságfürdő minden megállóban való megállás. Az egyik faluban hajszál tartotta, hogy nem érintettem egy nénit. Amikor végül is sikerült megállnom, és a mama is állva maradt, a megkönnyebbüléstől nagyobbat sóhajtottam, mint egy lusta lefúvószelep. Az ajtó kinyitása után, csúszkálva, nehezen egyensúlyozva ez a mama kapaszkodott fel elsőnek, a következő szavakkal: „No, lássa-e tisztelendő úr, a Jóisten méges csak megkönyörült rajtunk, s adott karácsonyra egy kicsi havat!” Hát, akkori gondolataimat inkább nem idézem, mindenkinek van fantáziája, inkább a későbbieket, melyek évek múltán merültek fel bennem. Érthető módon, hiszen a kiváltó esemény egyszerűen felejthetetlen.
Utólag gondolkoztam el azon, hogy vallási ünnepeinkhez is mennyi hangulatelem kapcsolódik, és nemcsak kapcsolódnak az ünnephez, hanem át is veszik annak lényegét. Ily módon akkor igazi a karácsony, ha recseg a hó a talpunk alatt templomba menet, ha otthon már töltöttkáposzta illata terjeng. A többi hangulati elemet most nem is sorolom.
Mostanában pedig egyre többet aggodalmaskodunk azon, hogyan is fogunk karácsonyozni, amikor önmagunk és mások érdekében távolságot kell tartanunk, amikor korlátoznunk kell még a családi találkozásokat is. Mostanig tán fel sem figyeltem arra, hogy még az együttlét is lehet hangulati elem. Akkor szép a karácsony, ha együtt a család – szoktuk mondogatni. Ez is igaz. És mégis valami nincs egészen a helyén benne.
Nézzük csak lépésről lépésre! A Karácsony lényege és értelme Jézus Krisztus megszületése. Ez pedig megtörtént, visszavonhatatlanul és megismételhetetlenül. Az akkori politikai, társadalmi, gazdasági valóságba született bele Isten, hogy az ember igazi, megváltott léte előtt szabaddá váljon az út. Ez a megszületés a Karácsony lényege és értelme. Ezt a tényt, valóságot kell komolyan vennem minden megemlékezéskor, függetlenül attól, hogy csapó eső vagy pelyhes hó hull az égből, függetlenül attól, hogy van-e lehetőségem töltöttkáposztát ennem, vagy be kell érnem valami szerényebbel. És amikor ezeket őszintén végiggondoljuk, fájdalmasan döbbenünk rá arra, hogy a legkevesebbet foglalkozunk az ünnep lényegével, a legjobban az ünneplés hogyanja zavar. Sokszor szóba se kerül, hogy Jézus Krisztus ténylegesen megszületett, annál inkább, hogy ennek ürügyén milyen rendezvényekkel, lakomákkal, mulatságokkal, no meg díszítményekkel tudjuk magunkat kápráztatni.
Egy lépéssel tovább pedig azt is észrevehetjük, hogy minden vallási, társadalmi megnyilvánulást elárasztott ez a Lényegtől elszakadó hangulathajszolás.
Szent Ágoston a 293. beszédében a hang és az Ige kapcsolatáról értekezik. „Ha kiveszed a hangból az Igét, a Lényeget, akkor mi marad belőle? Ahol nincs meg ez a Lényeg, az Értelem, ott üres a hangzás. A hang az Ige hiányában a fület ugyan rezgeti, de a szívet nem építi.”
Üres hangzatok, látvány és hangulatelemek terhelik lelkünket az élet szinte minden terén, miközben az a tudat él bennünk, hogy mennyi mindent teszünk az ünnepért, a vallásért, a társadalomért.
Amikor az Ige megtestesült és ebbe a világba beleszületett, létével átvilágította a kápráztató hangzat, látvány, hangulat ürességét, és önmagát adta az Őt befogadóknak. Azóta a Karácsony ünnep akkor is, ha se fenyő, se fényfüzér, se betlehemes nem díszíti. A Húsvét is a Lét megsemmisíthetetlenségének a felkiáltójele bárány és locsolkodás nélkül is; és az a darab kenyér és hörpintésnyi bor Krisztus áldozatát jeleníti meg minden ünnepélyes hivataloskodás nélkül is, olyan egyszerűen és megrázóan, ahogyan annak idején Krisztus önmagát áldozta, és amely áldozati végső döntés ránk is vár, a lélek mélyén, minden felhajtás nélkül.
Elekes András